2014. november 23., vasárnap

Az első lecke

 - Te mindig mindenhová korábban érkezel? – kérdeztem némileg számon kérően, mikor megpillantottam, ahogy az üres gyárépület falát támasztja.
Will mosolya elnéző volt, és kissé talán pimasz.
 - Egy úriember sosem késik.
 - Ha úriemberként akarsz viselkedni, rossz helyen jársz.
 - Ha késtem volna – mutatott rá – elmész, és azt mondod, nem vagyok elég elkötelezett.
Nem szívesen ismertem el, hogy van abban valami, amit mond. Talán csak reménykedtem benne, hogyha késik, vagy egyáltalán nem jön el, akkor én is megúszom ezt az egészet.
 - Okostojás – mordultam fel, és nekifeszültem a nehéz vasajtónak, mely végül nyikorogva engedett. A hatalmas épületben már használhatatlanná vált gépek csonkjai porosodtak, és áporodott, dohos szag csapta meg az orrunkat. Magasan a koszos, betört ablakokon tompa fény szűrődött be. A lépteim visszhangozva kongtak a csendben, és egy pillanattal később Will is csatlakozott hozzám. Körbenézett, az arcára gyorsan semleges kifejezést húzott.
 - Szép – jegyezte meg. Hátra pillantottam rá a vállam felett.
 - Ocsmány, de legalább itt nem lát meg senki.
Csibészesen elvigyorodott.
 - Mégis mit nem látnak meg?
A vállamról a földre csúsztattam a táskát, majd megfordultam, és egy hirtelen mozdulattal elkaszáltam a lábait. Nem számított támadásra, háta a következő pillanatban nagyot csattant a hideg betonon, és láttam, hogy minden levegő kiszalad a tüdejéből. Aztán felnyögött és köhögni kezdett. Odasétáltam hozzá, és fölé hajoltam. Mosolyom angyali volt.
 - Azt, hogy péppé verlek.
 - Kedves tőled – hörögte –, hogy ezt nem közönség előtt csinálod.
A kezem nyújtottam neki, és talpra húztam. Adtam neki néhány pillanatot, hogy összeszedje magát, aztán hívogatóan intettem.
 - Üss meg!
A szeme az arcomra rebbent, majd homloka táncokba szaladt.
 - Hogy mit mondtál?
 - Próbálj megütni – ismételtem tagoltan. – Ne aggódj, úgysem fog sikerülni.
 - Nem ütlek meg – rázta a fejét határozottan.
Karba fontam a kezem. Tudtam, hogy nem fogja megtenni, ez is olyan úrifiús hülyeség volt, minthogy hölgyek előtt kinyitjuk az ajtót, és alájuk toljuk a széket.
 - Megállapodtunk, hogy azt fogod tenni, amit mondok – emlékeztettem.
 - De ezt nem.
 - Ez esetben kisétálok innen, és soha többé nem látod sem a Kulcsot, sem engem.
 - Ezt nem teheted!
 - De megteszem, ha nem csinálod azt, amit mondok – feleltem kíméletlenül. – Talán hajlandó is vagyok elhinni, hogy tudsz verekedni, de azt biztosra veszem, hogy nem elég gyorsak a reflexeid, már pedig ez nem csak párharcban lehet hátrányos. Szóval – néztem a szemébe határozottam –, vagy próbálj megütni, vagy menj haza.
Néhány másodpercig farkasszemet néztünk, majd mikor rájött, hogy teljesen komolyan beszélek, felsóhajtott, ökölbe szorította jobb kezét, és fél gőzzel felém lendítette. Az ütésben nem volt sem elég lendület, sem elég erő, ám mikor elkaptam a csuklóját, magam felé rántottam, majd a hátába kerültem, és hátracsavartam a karját, éreztem, hogy megfeszül. A füléhez hajtoltam, és vidáman odasúgtam neki:
 - Mondták már neked, hogy úgy ütsz, mint egy kislány?
Nagy lendülettel kiszabadította magát, hogy egy lépést hátra tántorodtam, és mikor felém fordult, láttam az arcán az elszántságot.
 - Mondták már neked, hogy túlságosan pimasz vagy?
Megvontam a vállam.
 - Állandóan – felé biccentettem. – Újra.



2014. szeptember 15., hétfő

Néhány tény a Mesterkulcsról

Mivel hamarosan - szinte mondhatni a semmiből - megjelenik steampunk kisregény-sorozatom első része, a Mesterkulcs a Főnix Könyvműhelynél, gondoltam írok róla néhány infót. 
Az utóbbi időben párszor már felmerült a kérdés, miért is ilyen rövid, miért nem egy "tisztességes méretű" regény, és honnan is jött ez most nekem ilyen hirtelen.
Tehát jöjjön néhány tény a Mesterkulcsról:

  • eredetileg egy antológiába készült, mint novella, csak mivel általában képtelen vagyok magam maximum tizenöt oldalban kifejezni, a történet kissé túlnőtte magát a kereten
  • kicsit félve küldtem el a kiadónak, mert attól tartottam, a terjedelem miatt esetleg nem teszik bele az antológiába
  • Farkas Zoli nagyjából az első öt oldal után azt mondta, ezt vegyük ki az antológiából, és jelentessük meg külön, mert látott benne fantáziát, én pedig már akkor is több részt terveztem
  • az előzetes tervek szerint decemberben jelent volna meg, de a III. EuroSteamCon jó apropót nyújtott, így a dátum szeptember 27-re módosult 
  • tíz nap alatt írtam meg, mert nagyon belelendültem a történetbe, és nagyon megszerettem Winie karakterét
  • ez a könyv olyan, mint egy tv sorozat pilot epizódja - az érdeklődés felkeltése a célja, nem az, hogy azonnal minden kérdésre és problémára választ találjon
  • a világ, a körítés, a karakterek mind-mind az újabb és újabb részekkel együtt fognak kibontakozni
  • mivel epizodikus felbontású, mindegyik rész egy fő téma körül fog bonyolódni, mellette pedig fut a háttér, megismerjük a szereplőket, stb.
  • eddig az első három rész cselekménye van meg a fejecskémben
  • egyelőre nem tudom még, hány részes lesz, de sok-sok lehetőséget látok a világban és a karakterekben
  • a második rész címe Tolvajbecsület, míg a harmadiké A hóhér kötele lesz
  • a Tolvajbecsület már íródik, és a tervek szerint november végére fog megjelenni
  • a Mesterkulcs egy kisregény, ebből kifolyólag... nos... kicsi
  • és igen, a többi rész is kisregény lesz
A fülszöveg, és az eddig elkészült recenziók linkje is megtalálható a felső menüsorban, értelemszerűen a Mesterkulcs fülecske alatt.

A III. EuroSteamConon velem is találkozhattok majd, ahol talán felolvasok, meg dedikálok is - a program még alakulóban van -, a könyvet pedig kedvezményesen vásárolhatjátok meg. (Hogy mennyi kedvezménnyel, azt egyelőre nem tudom).

A regény ára az utolsó infóim szerint: 1280 Ft.


2014. augusztus 16., szombat

Pokoli szökevény - részlet

"(...)
 Álmodtam, megint, pedig pár napig sikerült megúsznom, ám ez most más volt, mint az eddigiek. Egy ideje már nem álmodtam Shavannáról. Addig a pillanatig, amíg meg nem tudtam, hogy Gabriel megmentette a húgom lelkét, és egy másik életben hozta vissza, nem hittem volna, hogy láthatom még őt hintán ülve, önfeledten kacagni.
Most Julie volt, egy kicsit más, mégis ugyanaz a kislány, akinek a kezét fogtam a kórházi ágy mellett ülve. Hosszú, fekete haja hullámokban omlott a vállára, nem hullott ki a fele a kemoterápiától, az arca egészséges, eleven színű volt, a szeme csillogott, nem ült benne a halálra várók lemondása.  
Egy másik lánnyal ültek a játszótéri hintában, de nem hajtották, csak lógázták a lábukat, a láncba kapaszkodtak, és beszélgettek. Nem értettem, mit mondanak, de nem is számított, csak az, hogy mosolyogni láttam. Csakis a mosolya számított.
Hirtelen egy férfi rohant át a lassan szürkületbe borult játszótéren, a talpa alatt recsegtek a kavicsok. A hinta mellett fékezett le, és erélyesen Julie-ra kiáltott:
 - Megmondtam, hogy sötétedésre gyere haza!
Julie arcára először döbbenet, majd szégyen, és végül harag ült ki. A másik lány csak megszeppenve pislogott.
 - Még nincs sötét, apa – felelte, és ez a hang olyan felnőttes, olyan kemény volt, hogy belesajdult a szívem.
 - Nem vagyok kíváncsi a kifogásokra! – ingerülten az utcai lámpákra mutatott. – Arról volt szó, hogy mire felkapcsolják a lámpákat, te hazaérsz!
 - De apa…! 
- Semmi de, Julia – felelte könyörtelenül. – Köszönj el Katie-től, és indulás.
Láttam Julie szemében a tehetetlenség könnyeit, elege volt az apja ostoba szabályaiból, elege volt abból, hogy minden osztálytársa, minden barátja dilinyósnak tartja az apját, és kibeszélik a háta mögött. Ő szerette, de már nagyon unta az állandó készenlétet. De nem tehetett semmit. Tudta, miért kell ezt az életet élnie, de legszívesebben tett volna az egészre. Ő csak olyan akart lenni, mint minden korabeli. A másik lányhoz fordult.
 - Holnap? – kérdezte bizonytalanul, mire Katie egy pillanatra beharapta a száját, lesütötte a szemét, és a kavicsot rugdosta a lába előtt.
 - Holnap sajnos nem érek rá.
Julie összeszorította a száját, néhány pillanatig csak maga elé meredt, és próbálta lenyelni a védekezést: nem tehet róla, az apja kényszeríti erre, ne tegye ezt Katie, ne fordítson neki hátat ő is.
 - Rendben – mondta végül. Sarkon fordult, elcsörtetett az apja mellett.
Láttam, hogy Greg arca megvonaglik, ahogy a lánya után indul, öles léptekkel próbálja beérni. Nem akarta ezt tenni vele, nem akarta megfosztani a barátaitól, nem akarta, hogy kívülállónak érezze magát, de ez szükséges rossz volt, olyasmi, amit el kellett viselni. Óvintézkedés. Csak néztem, ahogy utoléri, majd karon ragadja Juliet, de a kislány kitépi magát a keze közül, és azt kiáltja, az apja tönkre teszi az életét.
A fájdalom Greg szemébe volt írva. Sokkal nyúzottabbnak és kétségbeesettebbnek tűnt, mint mikor legutóbb láttam, sokat fogyott, és mintha éveket öregedett volna pár hónap alatt. Az állandó készenlét felőrli az embert, én már csak tudom. Nagyon megsajnáltam, bármit megadtam volna, hogy láthassam őket, hogy segíthessek nekik.
 Csak álmodsz!
 - Julie, várj meg! – kiáltott a lánya után. A sötétség szinte észrevétlenül kúszott a házak közé, néhány perce még épp csak szürkült az ég alja, most azonban már csak az utcai lámpák fénye adott némi világosságot. Éreztem Greg félelmét, mintha csak a sajátom lett volna. - Julie, állj meg!
De nem állt, láttam, ahogy alacsony, törékeny alakja belevész az éjszakába. Greg már futott, de akármennyire is igyekezett, Julie eltűnt a szeme elől. Aztán hirtelen sikoly hasított a levegőbe, éles, fájdalmas, és Greg megdermedt. Én nem kaptam levegőt.
Csak álmodsz! De a rettegés összeszorította a gyomrom.
- Julie! – Greg a sötétségbe vetette magát. A lámpák fényei hirtelen nem voltak sehol, az éjszaka áthatolhatatlanul bekebelezett mindent, már a csillagokat sem lehetett látni. – Julie, merre vagy!
 - Apa! – a kiáltás zokogásba fúlt. A sötétség megmozdult, folyékony kecsességgel, amit éppen csak a perifériád peremén érzékelsz. Elöntött a hideg. Nyomkövetők.
Csak álmodsz! Ez csak egy álom, csak egy álom!
Egyszerre láttam mindent és semmit. Láttam, ahogy a mozgékony sötétség a föld felé veti magát, láttam, ahogy magával sodor valakit, és hallottam Greg fájdalmas kiáltását. Julie nem volt sehol, de hangja mintha mindenfelől érkezett volna.
 - Segíts! Apa, segíts! Kérlek… Lili!
Verejtékben úszva ébredtem, és egy pillanatig nem tudtam hová tenni a bágyadt, reggeli napfényt, ami beszűrődött a függöny résein. Ziháló mellkasomra szorítottam a kezem, mintha ezzel megakadályozhatnám, hogy a szívem kiszakadjon a bordáim mögül. Felültem, és a tenyerembe temettem az arcom, éreztem rajta a friss könnyek nedvességét.
Még sosem volt ilyen rossz. Álmodtam róla, hogy elkapják őket, de csak homályosan emlékeztem, leginkább érzésekre, egy-egy villanásra… Most minden fájdalmasan éles volt.
„- Kérlek… Lili!”
Csak Shavanna hívott Lilinek. Megráztam a fejem, és ledobtam magamról a takarót. Csak egy álom volt. Csak álmodtam, Julie és Greg biztonságban vannak, Gabe megesküdött, hogy soha nem találják meg őket, hinnem kellett benne, hogy betartotta az ígéretét.
(...)"

2014. augusztus 13., szerda

Moira a Főnixnél!

Bizony, a Moirának hivatalosan is lett kiadója! A Főnix Könyvműhely úgy ítélte meg, hogy érdemes foglalkozni a dologgal, és bár az idei tervezetbe már nem fért bele, a jövőévi Könyvfesztiválra már könyv formában is kezünkbe foghatjuk :) 
Nagyon várom, és nagyon kíváncsi leszek, hogy fog nektek tetszeni :)


Addig viszont, mivel már kérdeztétek, miről is szól a Moira, a fent található menüsorban, a Moira fül alatt felkerült egy - egyelőre csak általam megírt - fülszöveg, most pedig írok nektek kicsit a mitológiáról, hogy tudjátok, nagyjából mire számíthattok :)

"Évezredeken át folyt a háború a druidák, és a másik kelta nép, a vatisok között. Az erőviszonyok kiegyenlítettek voltak, és a végeláthatatlan csatározások közepette mindkét nép istenek és istennők segítségét kérte.
A druida papnő, Callatin, Rhiannont, a feketerigót hívta segítségül. Erre válaszul a vatisok egyik harcosa, Cú Chulainn egyesével idézte meg a három varjút. A varjú a halál és a háború hármas istennőjének, az ír Badb-nak az állata, Morrighan, Nemhain és Macha istennők összefoglaló neveA. Ez a három istennő félelmet és bátorságot egyaránt gerjeszthetett a küzdő felekben, így befolyásolva a csata kimenetelét.

Nemhain a harci téboly istennője emberi testbe száműzve nem bizonyult elegendőnek, hogy a vatisokat segítse, ekkor Chulainn Machat, a háború istennőjét hívta segítségül, majd miután még ez is kevésnek bizonyult, felébresztette a Morrighant, magát a halált. Az istennők segítségével rövid időre sikerült saját oldalukra billenteni a háború mérlegét, de a csaták meglehetősen rabszódikus sikerekkel zárultak.
Mivel az istennők emberi testben lehettek csak a vatisok segítségére, megölhetővé, de nem elpusztíthatóvá váltak. Ha az istennő emberi testét megölik, a vatisok hosszú időre elveszítik a lehetőségét annak, hogy újra emberi testbe kényszerítsék őket.
A Morrighan szellemét egyedül Chulainn szólíthatja magához, és zárhatja emberi testbe. Időről-időre, mikor a harcos megfelelő nőt talál, testébe idézi a Morrighant, aki innentől kezdve kénytelen engedelmeskedni neki. A nő ezután egyre több mindenre emlékszik elfeledett életeiből, ellensége vérének szagát érezvén előtör belőle a halálos istennő, és senki sem állhat az útjába, amíg meg nem öli áldozatát. Ám a varázslat egy idő után már olyan mélyen ivódik a Morrighan vérébe, hogy a nő szép lassan elveszíti önmagát, és már nem marad belőle más, csak a vérre szomjas démon, akit egyedül a vatis harcos parancsai képesek féken tartani.
A háború mára már szinte láthatatlanná csendesedett, a mai modern világban már nem vívnak óriási, véres csatákat, de az éjszakában a régi ellenségek még mindig egymásra vadászva, már inkább cselszövések, mint fegyverek útján próbálnak felülkerekedni.
Az állóháború akkor billen ki egyensúlyából, mikor Chulainn új testbe idézi a Morrighan szellemét, és a nő fellázad a sorsa ellen."

2014. július 23., szerda

Nyaralásom képekben... és egy kis slusszpoén ;)

Vasárnap tértem vissza az egyhetes Horvátországi nyaralásból, és mostanra sikerült visszarázódnom a mindennapokba.
Egy hétig voltunk Crikvenicában a keresztszüleimmel, öcsémmel és nagymamámmal. Nagyon szép kis város, mondom ezt annak ellenére, hogy jóformán csak a partot láttuk belőle - de azt legalább alaposan feltérképeztük!

Érkezésünk napján eléggé felhős volt az idő, így inkább csak rövid terepszemlére mentünk - viszont láttunk szépséges szivárványt :)
Pózolás pálmafával :) Balról jobbra: nagymamám, keresztanyukám, nagybátyám

Másnapra szerencsére kisütött a nap, és ragyogó időnk lett, ami ki is tartott egészen a nyaralás végéig. Első nap megnéztük magunknak a szabad strandot, majd másnap kipróbáltuk a fizetőset is, és végül ez utóbbi mellett döntöttünk. Szebb volt, minden egy helyen, ráadásul a partot is finom szemcséjű sóderrel szórták le, így csak a vízben kellett a kavicsokon balettozni. 

Reggelente még ilyen nyugodt és csendes volt a strand. 

Minden nap kibéreltünk egy napernyő-két nyugágy kombót, így már csak azon mentek a csaták, mikor ki heverészhet kényelmesen, és ki lesz száműzve a matracra. 

Olykor sikerült összeverődnünk egy-egy kép erejéig, bár öcsémet az istennek sem sikerült rávenni, hogy pózoljon a kamerának, így róla csak néhány lesifotóra futotta - amit inkább most nem mutatnék meg, szeretem az életemet ;)

Az első egy-két napban a tenger még hűvösebb volt, de ahogy a levegő is egyre melegedett, úgy lett a víz hőmérséklete is egyre barátságosabb - a végére már keresztanyukámat is sikerült néhány percén tovább becsalogatni fürdeni.
És hogy ne csak láblógatással teljen az idő, írtam is, mint a jó kiskatona, minden este, hogy valóban tudjam tartani az augusztus végi, szeptember eleji ütemtervet ;)

Hihetetlenül gyorsan elrepült az az egy hét. Jégkásával, koktélokkal, némi leégéssel és sok-sok szép élménnyel tértünk haza. 

És az a bizonyos slusszpoén?

Nos, annyit elárulok, hogy péntek este kaptam egy e-mailt.
A 'Moirával' volt kapcsolatos. 
Na? Kitaláljátok? ;)

2014. július 17., csütörtök

Megy a munka ezerrel!

Bár jelenleg nyaralni vagyok, nem csak pihenéssel töltöm az időt.
Napközben ugyan próbálok némi színt magamra szedni (eddig a piros minden árnyalatában pompázom, csak éppen barnulni nem barnulok az istenért sem), de este szorgalmasan írom a Pokoli szökevényt, hiszen, ahogy megígértem, ősz elejére be akarom fejezni, hogy még az idén megjelenhessen :))



Hamarosan mutatok is belőle részleteket, és persze kíváncsi leszek a véleményetekre! Addig is igyekszem majd egy rövid fülszöveget gyártani, a fejezetek mellé ;)

2014. július 5., szombat

A Végzet Ollója - 1. felvonás/2. szín

Alvilág, a Styx innenső partján. Sötét, kietlen a táj, lelkek lebegnek elvétve, kétségbeesetten kóborolva a part másik oldalán. A stég mellett egy díszes, Hidrával díszített, gondolaszerű csónak. Egy csuklyás alak áll a gondolában, a hosszú evezőre támaszkodik. Morna a stég szélére sétál.

MORNA (mosolyogva): Charon, hogy vagy!
RÉVÉSZ (hátrahajtja a csuklyát, és foghíjas mosolyával Mornára vigyorog): Aranyom, már legalább ezer éve nem láttalak!
MORNA: Egészen pontosan 1756 éve, akkor tartotta Hadész azt az esélyt…
RÉVÉSZ: Ó, már emlékszem… Nem sikerült valami jól a buli…
MORNA (feszengve): Úgyis mondhatjuk.
RÉVÉSZ (vigyorogva): Vagy úgy, hogy elloptad Apád egyik villámát, és Hadész seggébe állítottad, heh?
MORNA: Hiányoztál, öreg.
RÉVÉSZ: Te is nekem, kislány, de most sajnos nem vihetlek át.
MORNA: Mégis miért nem?
RÉVÉSZ: Hadész ma nem fogad senkit, a kapuk zárva, még a kutyát is kiengedte.
MORNA: Nem tudod, miért zárkózott be?
RÉVÉSZ: Szerinted elárul bármit is ennek a vén csontnak?
MORNA: Nekem viszont mindenképpen be kell jutnom hozzá.
RÉVÉSZ: Mi történt?
MORNA: Azért vagyok itt, hogy kiderítsem. Amint többet tudok, mindent elmondok neked.
RÉVÉSZ: Mindent?
MORNA: Az utolsó betűig, ígérem. De ahhoz be kell jutnom, Őgonoszságához.
RÉVÉSZ: Rendben. De ha megkérdez, elvetted az evezőt, leütöttél, és elkötötted a csónakot.
MORNA (legyint): Még hihető is.

Beszáll a révész mellé, aki ellöki a csónakot a stégtől.

MORNA: És milyen mostanában a hangulata?
RÉVÉSZ: Már Hadésznak? (Morna bólint). Csak a szokásos.
MORNA: Tehát nagyképű, öntelt és az a tévképzete, hogy ő uralja az Olümposzt?
RÉVÉSZ (halvány mosollyal): Remekül összefoglaltad.

Kiköt a csónak. Morna kiszáll.

MORNA: Hamarosan jövök. (Majd körülnéz, leveszi a nyakából Dee amulettjét, és az öreg kezébe nyomja). De ha mégsem, ezzel hívhatod a nővéreimet.
RÉVÉSZ: Mire készülsz?
MORNA: Ha visszajöttem, elmondom.
RÉVÉSZ: „Ha”? Nem tetszik ez nekem, kislány.
MORNA: Nekem se, elhiheted.

Cerberus, a hatalmas háromfejű kutya békésen alszik egy óriási kutyaházban, és épp csak felnyitja a szemét, mikor Morna a kapuhoz lép.

MORNA: Jó kutya vagy. (Nekifeszül, és belöki a nehéz kovácsoltvas kaput, majd haragosan felkiált). Mi van, teltház van idelent, elfogytak a férőhelyek? Ha nem bírsz a létszámmal, csak szólnod kellett volna!
HADÉSZ (előbukkan egy oldalsó szoba ajtaja mögül): Morna, az én legkedvencebb ikrem, mi szél fújt erre? Charonnak megmondtam, hogy ne engedjen be senkit.
MORNA: Elvettem az evezőjét, leütöttem vele, és elkötöttem a csónakot.
HADÉSZ: Mindjárt gondoltam. Mindegy, most, hogy itt vagy, kerülj beljebb, mi újság a peremvidéken? Bájos húgaid is jól vannak?
MORNA: Téged csak ne érdekeljenek a húgaim, te hullapecér! Hol van az Ollóm?
HADÉSZ (megjátszott értetlenséggel): Az Ollód? Mármint a Végzet Ollója? Hát honnan tudhatnám én, hová teszed a játékszereidet?
MORNA: Ne játssz velem, Hadész! Valaki ellopta az Ollómat!
HADÉSZ: És te egyből engem gyanúsítasz? (szívére teszi a kezét). Morna, gyönyörűségem, vérzik a szívem, hogyan feltételezhetsz rólam ilyen aljasságot?
MORNA: Tényleg? Most ezt fogjuk játszani?
HADÉSZ: Mondhatnám azt is, hogyha nem takarodsz el fél percen belül, hívom Apádat, és elmondom neki, mivel vádolsz. De nem akarok személyeskedni.
MORNA: Hívjuk csak ide, akkor esetleg én is elmesélem neki, hogyan akartál megölni 2875 évvel ezelőtt, álmomban, de persze én is szeretném elkerülni a személyeskedést.
HADÉSZ (gúnyosan elmosolyodik): Tehát akkor így. Legyen. Fogalmam sincs, hol van az átkozott Ollód. Kérdezd inkább a húgaidat, ők talán bővebb felvilágosítást tudnak majd adni.
MORNA: Én most téged kérdezlek!
HADÉSZ: Akkor betűzöm, kislány: fogalmam sincs, hová tetted azt a nyavalyás Ollót, most pedig, ha megbocsájtasz, találkoznom kell a könyvelőmmel. Kiadások, bevételek, a férőhelyek száma… tudod, a felnőttek dolga. Nincs most időm veled szórakozni.
MORNA: Márpedig most szakítani fogsz rá, mert nem megyek el innen az Ollóm nélkül! Ez nem vicc! Az embereknek meg kell halniuk! Ha nincs halál, neked sem lesz több munkád, felfogtad ezt?
HADÉSZ: Te pedig azt fogd fel, hogy nem én loptam el! Ha én lettem volna, most nem rajtam keresnéd. Ennél én jobb vagyok.
MORNA: Akkor mégis hol van?
HADÉSZ: Azt én nem tudom, és nem is az én dolgom, tehát (az ajtó felé int) további szép napot.
MORNA (Hadész elé lép, és a mellkasába bök): Bizony, hogy a te dolgod is! Ugyanis, ahogy az előbb is mondtam, ha én nem tudom elvágni a halandók életének fonalát, te is lehúzhatod a rolót! Nem kapsz majd több lelket, és akkor cseszheted a költségvetésedet.
HADÉSZ (röviden elgondolkozik, lenéz Mornára, és már óvatosabban válaszol): Nem én vettem el az Ollót.
MORNA: Még ha hiszek is neked, a tény az tény marad: valaki, valahogyan ellopta az Ollómat.
HADÉSZ (gúnyosan): Ha hiszel nekem, azt is számításba kell venned, hogy bárki, aki hozzáférhetett, csakis közülünk való lehet. Tehát a tolvajt az Olümposzon kell keresni.
MORNA: Mégis mire használhatná bárki is az Ollót rajtam kívül?
HADÉSZ: Hatalomátvételre, pusztításra, zsarolásra, káoszteremtésre… Választhatsz.
MORNA: Nem igazán segítesz.
HADÉSZ: Szólj Apádnak. Zeusz majd elintézi.
MORNA: Persze, aztán az elkövetkezendő ötezer évben hallgathatom, hogy miért nem vagyok képes vigyázni a dolgaimra.
HADÉSZ: Bármit is tervezel, engem hagyj ki belőle. Zeusz enélkül is éppen eléggé pipa rám a múltkori halott-parádé miatt.
MORNA: Mikor feltámasztottad a temetőt?
HADÉSZ: Tíz temetőt, de igen, arról van szó.
MORNA: Tehát nem segítesz?
HADÉSZ: Vág az eszed.
MORNA: Neked is érdeked, hogy megkerüljön az Olló.
HADÉSZ: Nem. Felejtsd el.
MORNA: Tartozol nekem!
HADÉSZ: Dehogy tartozom. A múltkori villámos balhé után inkább te tartozol nekem!
MORNA: Tévedés. A villám után beleengedted a Hidrát a tavunkba. Felfalta az összes piranhát, ráadásul kis híján leharapta Nona karját, mikor megpróbálta kipiszkálni onnan.
HADÉSZ (elgondolkozva): Az a villám után volt?
MORNA: Igen, utána. Most én jövök.
HADÉSZ: Tehát visszavágásként a nyakamba sózod az eltűnt Ollódat, és koncként a Zeusz elé vetsz, aki majd a szart is kitapossa belőlem, mielőtt szobafogságra ítél. Igazán kedves.
MORNA (legyint): Ne fogd fel ilyen tragikusan. Legalább megmarad a munkád, és lesz értelme költségvetésekről és férőhelyekről beszélgetned a könyvelőddel.
HADÉSZ: Csak nem zsarolni próbál, kedves?
MORNA: Hát merném én zsarolni az Alvilág urát? Csupán bátorkodtam tenni egy megállapítást.
HADÉSZ (gondolkodik egy kicsit, majd Mornára néz, végül beletörődötten sóhajt egyet): Legyen. Holnap indulunk, és körbekérdezünk.
MORNA: Akarod mondani, ma. Millió meg egy ember vár a megváltó halálra. Minél hamarabb meg kell találni az Ollót.
HADÉSZ (a szemét forgatja, majd az kapuhoz lép, és kitárja Morna előtt. Megjátszott előzékenységgel maga elé inti): Csak ön után, hölgyem.
MORNA: Nézd a jó oldalát, estére meg is találhatjuk, és akkor megszabadulsz tőlem. 

A révész csónakjához mennek. Az öreg újra visszavette a csuklyáját, de foghíjas mosolyával Mornára vigyorog. Hadész művi szigorúsággal méregeti a görnyedt alakot.

HADÉSZ (inkább szórakozottan, mint rosszallóan): Megmondtam, hogy ne engedj be senkit.
RÉVÉSZ (szemrebbenés nélkül): Elvette az evezőt, leütött, és elkötötte a csónakot.

HADÉSZ (Mornára, majd a révészre pillant): Valahogy sejtettem.

2014. június 17., kedd

A Végzet Ollója - 1. felvonás/1. szín

Alvilág pereme, a Párkák lakhelye. Egy nagy, boltíves csarnokban a két nővér, Nona és Decima ül, egy öreg rokka mellett. Nona sző, Decima a fonalat sodorja mellette. Egyszer csak kivágódik a csarnok ajtaja, és egy ingerült nő viharzik be rajta.

MORNA (számon kérően): Hol van?
NONA: Úgy közelebbről, mire gondolsz?
MORNA: Az Olló!
DECIMA (ártatlanul): Milyen olló?
MORNA: Tudod, az Olló. Éles, ősi, halálos…
DECIMA: Ja, hogy az…
MORNA: Ne szórakozz velem, Dee! Ez már az előző 1149 alkalommal sem volt vicces.
NONA: Olyan merev vagy, Morna, nem gondoltál még rá, hogy kimozdulj egy kicsit? Ha így összevonod a szemöldököd, tiszta ránc lesz a homlokod.
MORNA: Nem vagy vicces, Nona.
NONA: Ugyan, nevess már!
MORNA: Majd ha egyszer szórakoztató lesz ez a gyerekes marhaság, ígérem, nevetni fogok. Még nem jött el a pillanat. Ide az Ollót!
DECIMA: Persze, mikor te összecsomóztad az életfonalakat, az vicces volt, mi?
MORNA: Bizonyítsd.
DECIMA (rezignáltan): Ráírtad egy cetlire, hogy „Én voltam”.
MORNA: Azt akár Nona is írhatta…
DECIMA: Aztán a másik szobában fütyörészted az orrod alatt, hogy „Ezt most megkaptad”, miközben én három napon keresztül próbáltam kibogozni a csomókat.
MORNA: Megérdemelted, miután egy lelket állítottál a szobám sarkába szerenádozni.
DECIMA: Csak azt akartam, hogy kellemes legyen a reggeli ébresztőd…
MORNA: Hajnali kettőkor a Négy mesterlövész címdalára ébredtem. Nem, Dee, nem volt kellemes.
DECIMA: Hogy neked semmi sem jó…
MORNA: Egy valami igazán jó lenne: ha megkaphatnám végre az Ollót, hogy végezhessem a dolgomat.
NONA: Ünneprontó.

Nona feláll, és nyomában Decimával átvonulnak a szomszédos helységbe, és megállnak a mívesen faragott komód előtt. Nona kihúzza a felső fiókot és beletúr. Majd kihúzza a következőt, és a következőt is, és egyre kétségbeesettebben túrja fel a tartalmukat.

MORNA: Nos?
NONA (Dee-nek súgva): Nincs itt…
DECIMA (suttogva): Hogy mi?
NONA: Idetettem, emlékszem. A felső fiókba, a lélekgömbök alá, de nincs itt.
DECIMA: Engedj!
MORNA (rosszat sejtve): Lányok, hol van az Ollóm?
NONA (akadozva): Itt… Itt kellene lennie… ide tettük…
MORNA: Mi az, hogy itt kellene lennie? Nincs ott?
DECIMA: Én… minden fiókot megnéztem.
MORNA: Menjetek onnan! (feltúrja a fiókokat, de ő sem talál semmit). Egészen biztosak vagytok benne, hogy itt volt az Olló?
NONA: Odaraktam, a lélekgömbök alá… Én… Nem tudom, mi történet. Megkeresem!
MORNA: Már éppen elég kárt okoztál!
DECIMA: Ne haragudj ránk, mi nem akartuk…
MORNA: Persze, hogy nem akartátok, Dee, de ez most nem segít! Van fogalmatok róla, mi történik, ha nem lesz meg az Olló? A halandóknak meg kell halniuk, ez a Sorsuk. Az életüknek véget kell érnie, de az Olló nélkül nem tehetek semmit! A betegek tovább szenvednek, akiket megölnek, nem juthatnak az Alvilágba… (lassan elhallgat, ahogy a szöget üt a fejében egy gondolat).
NONA: Morna?
MORNA: Tudom, hol van.
DECIMA: Az Olló? Hol?
MORNA: Mégis ki akarja már évezredek óta megszerezni?

Decima és Nona összenéznek, majd egyszerre kezdenek beszélni.

NONA: Ez őrültség!
DECIMA: Lehetetlen!
NONA: Hogy jutott volna be ide?
DECIMA: Nem vádolhatod meg lopással az Alvilág urát csak úgy!
MORNA: Ti is pontosan tudjátok, milyen régóta fáj a foga az Ollómra. Amióta Apa mellé költöztetett minket, folyton itt kerít valamelyik csatlósa, hogy megszerezze. Nem mintha képes lenne használni, de imád keresztbe tenni nekünk.
NONA: Inkább neked.
DECIMA: Te vagy az, aki állandóan ellentmondasz neki.
MORNA: Csak papíron ő az Alvilág ura, de nagyon is jól tudja, hogy nélkülünk nem lenne munkája. Ha nincsenek halottak, nincsen Alvilág sem. Ha nem irányítjuk az emberek Sorsát, ott ülne egyedül, és számolgatná a kavicsokat a Styx partján.
NONA: Szóval most mit akarsz csinálni?
MORNA: Azt hiszem, ideje tennem egy látogatást kedves szomszédunknál.
DECIMA: És mégis mit mondasz neki, ha odaértél? Nem vádaskodhatsz alaptalanul, a végén a Bíróság elé vitet.
MORNA: Nem fog.
NONA: Nem lehetsz benne biztos.
MORNA: De biztos vagyok.
DECIMA: Mégis miért?
MORNA: Mert én sem mentem a Bíróságra, mikor háromezer évvel ezelőtt megpróbált megölni.
DECIMA: Hogy mit csinált?
MORNA: Már teljesen lényegtelen. Itt vagyok, nála viszont ott van az Ollóm.
NONA: Ne menjünk veled?
MORAN: Ezt jobb szeretném egyedül intézni.
DECIMA (leveszi a nyakában lógó medált, és Morna nyakába akasztja): Ha baj van, csak hívj.
MORNA: Nem lesz baj (a ruhája alá rejti a medált). Nem félek Hadésztól. 


2014. április 26., szombat

Lélektelen - 2. felvonás/3. szín

2. felvonás/3. szín

Néhány nappal később Markus a régi lakásában áll, a nyitott széfet nézi, elégedettséggel tölti el a három koponya látványa. Hirtelen Jack bukkan fel mögötte.

JACK: Emlékszel még rám?
MARKUS (a hangra megfordul, észreveszi Jacket): Mit akarsz itt?
JACK: Hallottam, visszaengedtek, gondoltam, beugrom, és gratulálok.
MARKUS (gyanakodva): Miért tennél ilyet?
JACK: Általában elismeréssel adózom a hozzám hasonlóan zseniális elmék előtt. Démonokkal egyezkedni, majd megúszni a dolgot, nos, ez nem semmi.
MARKUS: Nem volt egyszerű.
JACK: Valóban, de te kiválóan megoldottad.
MARKUS: Úgy gondolod?
JACK: Hogyne! Az utolsó pillanatban kapcsoltál, ha nem tévedek, nem tervezted előre.
MARKUS: Kihasználtam a kínálkozó lehetőséget.
JACK: És én becsülöm az ilyen hozzáállást, tényleg! Egyetlen aprócska hiba csúszott a számításodba. (A hangja megváltozik, sötét lesz, dühös). Kiválasztottad az egyetlen embert, aki a legközelebb állt ahhoz, hogy a barátomnak mondjam.
MARKUS (idegesen, de meggyőződéssel): Nem tehetsz velem semmit!
JACK: Ebben nagyon tévedsz.
MARKUS: Halott vagyok, már nem árthatsz nekem!
JACK: Talán mégis. (A szobába ekkor egy fiatal, vörös hajú nő lép, kezében amulettet tart). Hadd mutassam be neked Sonját. Tudod, Sonjával néhány napja ismerkedtem meg, nagyjából azután, hogy te a pokolba hurcoltattad Marinát, de ne vesszünk el a részletekben. Sonja egy tehetséges, fiatal halottidéző, és miután elmeséltem neki Marina történetét, úgy gondolta, segít nekem.
SONJA: Bizony, én nagyon segítőkész vagyok.
JACK: Markus, emlékszel még, mivel fenyegetett téged Marina az első találkozásotok alkalmával? Nos, nem csak ő képes rá. (Int Sonjának.) Kezd el, kedves.
SONJA: Markus Thompson a sírodhoz kötlek, Markus Thompson a földbe zárlak!
MARKUS (rémülten a kántáló lányra majd Jackre mered): Nem teheted ezt, kérlek!
JACK (dühösen): Marina is könyörgött, pedig sosem láttam könyörögni!
SONJA: Markus mostantól fogva a testedhez kötlek, Markus mostantól fogva a csontjaidba zárlak!
MARKUS: Ne, ezt nem teheted!
JACK: Dehogyisnem.
SONJA: Csontod a börtönöd, sírod az otthonod! Markus Thompson távozz, és sose lelj nyugalmat!

Markus szelleme kiáltva tűnik el, ahogy a varázsszavak visszaűzik a sírjába, és saját rothadó holttestébe zárják. Jack elégedett arccal Sonjához fordul.

JACK: Szép munka, kedves, igazán leköteleztél.
SONJA: Nem tesz semmit, de ez a második alkalom, hogy kedvesnek szólítasz. A harmadiknál követed a haverodat, értem?
JACK (nosztalgikusan elmosolyodik): Azt hiszem, mi nagyon jól ki fogunk jönni egymással.



Vége

2014. április 16., szerda

Lélektelen - 2. felvonás/2. szín

2.      felvonás/2. szín

Este van, a temetőben már alig lézengenek páran, a sírok között lámpák világítanak, de még így is kihalt és félelmetes a hely. Marina a kiépített kis járdát követve jut egyre beljebb a temetőben, gyakran néz a háta mögé, mintha attól tartana, hogy követi valaki.

JACK: Ne légy már paranoiás!
MARINA: Azért jöttem ide, hogy megöljek valakit, szerintem némi egészséges paranoia belefér!
JACK (az orra alatt): Az „egészséges” a kulcsszó.
MARINA: Ne motyogj az orrod alatt! Egyáltalán honnan veszed, hogy itt majd találok valakit? Ez egy temető, itt már gyárilag halottak vannak.
JACK: Higgy a mesternek. Egy temető soha nem üres, mindig vannak részegek, hajléktalanok, idős nénik…
MARINA: Nem ölök idős néniket!
JACK: Pedig azoknak már úgyis mindegy.
MARINA: Úgy érezném, mintha a saját nagyanyámat ölném meg…
JACK (érdeklődve): Szeretted a nagyit?
MARINA: A „nagyi” tanított meg mindenre, amit a halottakról tudok.
JACK: Vagány lehetett.
MARINA (kicsit elkalandozik): Ő nevelt fel.
JACK: Visszaidézted a szellemét?
MARINA: Nem érdemelte volna meg. Elhamvasztattam, a hamvakat pedig szétszórtam, hogy a testét senki se használhassa börtönnek. Voltak ellenségei. Nem akartam, hogy arra a sorsra jusson, amivel én Markust fenyegettem.
JACK: Akkor idős nénik kizárva.
MARINA: Látom, érted a lényeget.
JACK: Akkor keressünk egy részeg hajléktalant. Az még ellenkezni sem fog, bár abban nincs sok élvezet.

Marina megtorpan, és visszanéz Jackre.

MARINA: Segítened kell, ugye tudod? Egyedül ez nem fog menni.
JACK: Nyugi, megígértem, vagy nem?

Marina felsóhajt, majd tovább indul, és egy darabig egyetlen szó sem hangzik el köztük. Kis idő múlva hangokat hall néhány méterre tőle, jobbra. Behúzódik egy angyal-szobor takarásába, és fülel.

Részeg1 (a szavai kásásak, összemosódnak): Nemmondodkomolyan… Anyám életére ezsküszöm…
Részeg2: Anyád halott, különben izs egy részeges kurva vót.
Részeg1: Vond vissza, különben betörömafejed! Ézs azt add ide!
Részeg2: Teszedle! Az az enyém!
JACK: Tessék, a tökéletes áldozatok. Valószínűleg a kutya sem fogja őket keresni.
MARINA: Kettő sok lesz, az egyiktől meg kéne szabadulni.
JACK: Ha az egyiket lelövöd, a másik kereket old.
MARINA: Jack, az istenért!
JACK (a szemét forgatja): Jó, várj egy kicsit.
Részeg2: Szétverem aztahülyefejedet!
Részeg1: Ne ugrálj, mer’ anyám mellé temetlek!
JACK: Na lássuk…

Jack mereven az első részeg fickóra szegezi a tekintetét, és koncentrál, ahogy próbálja átvenni az irányítást a pasas szétcsúszott tudata felett. A részeg beszélni kezd, de a szavakat már Jack adja a szájába.

Részeg1 (Jack hangján): Tűnj el öcsi, vagy én tűntetlek el.
Részeg2 (értetlenül): Most mit keménykedsz?
Részeg1 (Jack hangján): Én figyelmeztettelek.

A pasas meglendíti a kezében tartott üveget, mely még félig tele van, és a második férfi fejére csap vele. Az üveg eltörik, a fickó pedig összeesik egy sír tövében, a homlokából vér szivárog. Jack elengedi a megszállt férfi tudatát, mire az értetlenül néz körbe, kezében a törött üveg nyakát szorongatja.

Részeg1: Mi a szar? (Majd észreveszi eszméletlen társát). Hú, afrancba!

A fickó eldobja a törött üveget, majd képességeihez mérten gyorsan eltántorog. Marina előjön a szobor mögül, és megáll Jack, meg az ájult részeg mellett.

JACK (elégedetten): Megköszönheted, még le is egyszerűsítettem neked. Így legalább nem fog kiáltozni.
MARINA (rezignáltan): Kiáltozni.
JACK: Néha szoktak. Ha nem vagy elég gyors. De ez a pasas észre sem fogja venni.
MARINA (idegesen): Ó, a rohadt életbe! (Előrántja a kabátja zsebéből az ott rejtegetett pisztolyt, és bizonytalanul a vérző fejű részegre fogja.)
JACK: Csak húzd meg a ravaszt. Célozz a mellkasára.
MARINA: Jack, ez nem segít. (A keze remeg). Próbáljuk a C tervet.
JACK: Mi volt az A, meg a B terv?
MARINA: Az A terv az volt, hogy elhúzom a csíkot, a B meg hogy egyszerűen csak lelövöm. Te vagy a C terv.
JACK: Világos. De nem fog sokáig tartani, és hagynod kell magad, különben nem fog menni. Az előbbi kis mutatvány elég sok energiámat elszívta.
MARINA: Állati segítőkész leszek, csak csináld!
JACK: Oké, engedd el magad, tartsd lazán azt a pisztolyt. Csukd be a szemed. Gondolj tengerpartra, naplementére, sirályokra…
MARINA: Fogd be!

Marina lehunyja a szemét, a pisztoly lazán az oldala mellett. Mély levegőt vesz, majd kifújja.

JACK (inkább csak magának): Alakul…

Marina szeme hirtelen felpattan, a pisztolyt erősen markolja, és egyenesen a férfi szívének szegezi, az arca üres, a szeme kifejezéstelen.

MARINA (Jack hangján): Ez már nagyon hiányzott. (Épp meghúzná a ravaszt, mikor egy hang szólal meg a háta mögött.)
DÉMON: Mit csinálsz, Hasfelmetsző?

Jack elveszíti az irányítást Marina felett, a lány a pisztollyal együtt megpördül, és a fák közül előlépő démonra szegezi.

JACK: A francba.
DÉMON: Régen találkoztunk, Jack. Hogy vagy mindig?
JACK: Kösz, minden mesés.
DÉMON: Úgy látom, még mindig nem bírsz megülni a seggeden.
JACK: Nem vagyok az a típus.
DÉMON (fenyegetően): Bele akartál avatkozni a dolgainkba.
JACK: Távol álljon tőlem!
DÉMON: Megpróbáltad elvenni tőlünk a lányt, pedig már nekünk ígérték.
JACK (megjátszott meglepődéssel): Hogy nektek? Tényleg? Ha én ezt tudtam volna… (A szája sarkából súgva Marinának). Lődd már le!
DÉMON: Nem ajánlom. (Marina felé fordul). Azzal a kis játékszerrel nem sokra mész.
MARINA: Hátha mégis! (Meghúzza a ravaszt, a golyó a démon testének csapódik, de aztán egyszerűen csak lepattan róla. Marina elsápad, a keze remegni kezd.)
JACK: Nem éppen rá gondoltam!
DÉMON: Jack, azt ajánlom, fogd be a szád, különben téged is magammal viszlek! Neked itt semmi dolgod!
MARINA: Nem megyek veled! (Hátrálni kezd, átlép az eszméletlen fickón, majd ráfogja a fegyvert.) Úgy tudom, gyilkosok nem kellenek neked.
DÉMON: Nem fogod megölni.
MARINA: Talán mégis!
DÉMON: Nem tudsz majd együtt élni a bűntudattal.
MARINA: Nekem nincs lelkiismeretem!
DÉMON (gúnyosan mosolyogva): Mégis él még.
JACK: Marina, csak lődd le!
DÉMON: Te maradj ki ebből, Jack!

Marina pisztolyt tartó keze remegni kezd.

DÉMON: Gyenge vagy, ember. Nem vagy te gyilkos, sosem öltél, most is képtelen vagy rá. Ezért is foglak magammal vinni.
MARINA (könyörögve Jackre néz): Kérlek, segíts!
JACK (szánalommal): Sajnálom, nem tudok.
MARINA (a démonnak): Mit adjak? Megteszek bármit!
DÉMON: Nem alkudozni jöttem. Markus nekem ígért, és te semmit sem tudsz felajánlani, ami elég értékes lenne.
MARINA: Mondj akármit!
DÉMON: A lelkedet akarom.

A démon Marinához lép, kitépi a kezéből a fegyvert, és elhajítja. A lány arcán könnyek folynak végig, a félelemtől nem bír mozdulni.

MARINA: Nem ezt érdemlem.
DÉMON: Mind ezt mondják. Most pedig gyere.
MARINA (Jack felé nyújtja a kezét): Jack, kérlek!
JACK (tehetetlenül rázza a fejét): Ehhez én kevés vagyok.
MARINA (kétségbeesetten suttogva): Nem akarok meghalni!
DÉMON: Ez nem kívánságműsor.

A démon megragadja Marina vállát, a lány ettől az egyetlen érintéstől összecsuklik, és ahogy a teste a földre zuhan, a szelleme állva marad. A démon még mindig a testetlen, kissé átlátszóvá vált vállát fogja. Marina küzdeni próbál, de hiába, a démon egyszerűen magával rántja a lelkét, ahogy visszatér a pokolba.